Bilek István

Hasznos dolog-e a sakkozás?

Bilek István Hát nem annyira hasznos, mint a futball vagy a Forma-1, viszont nem is ért hozzá mindenki, és nem is olyan zajos, büdös, mint a versenyautók általában. Azért ez is valami. És a fő kérdés nem is az, hogy hasznos-e vagy sem, sokkal inkább, hogy mibe kerül az egész, ha mondjuk: röpke fél óra alatt megtanuljuk a lépéseket és… na, igen, ez már veszélyes lehet, ha leülünk valakivel játszani, könnyen úgy járhatunk, mint legutóbb a kártyajátékokkal. Veszteni fogunk, ugyebár.

Nehéz ügy. Elméletileg persze nem kerül semmibe, s gyorsan megtanulhatnak egy világnyelvet is közben, amelyet milliók beszélnek-játszanak már ötszáz éve mindenhol, s maga a játék valószínűleg örök életű, hiszen ezer évek óta minden nép, mindenkor sajátjának ismerte el, és nem véletlenül nevezték el a királyok játékának.
Hogy miért?
Talán azért is, mert lényege szerint nem a szerencse dönti el azt, hogy ki lesz a győztes, hanem az okosabbé a siker, s hogy a leosztásban asztalra kerül a sakktábla a figurákkal, s a szemünk előtt játszódik le a parti, nem úgy, mint a kártyajátékoknál, ahol nem láthatjuk ellenfelünk lapjait, s a hamisan játszóktól sem véd meg minket senki sem. És ha a mi királyunk győz, akkor mattot adunk ellenfelünk vesztes királyának, ami kitűnő érzés. S ha veszítünk netán, szinte véletlenül, úgy „királyi játék”-nak nevezzük el a témát, ami nagyon előkelő ügy: mintha a Jockey klubba kerültünk volna, kezet nyújtunk, és az egész el van intézve.
Ja, igen, a nyelv megtanulása semmiség. Adva van egy 8 x 8-as kockás tábla 32 figurával, s a szabályokat egy gyermek is játszva megtanulhatja, amellett hogy félezer éve nem változtak meg ezek a szabályok. Gondolják csak meg: már Montezuma is úgy lépett a királyával, ahogyan önök is lépni fognak, mihelyt…
Na igen, lássuk csak a medvét; tehát 64 mezős tábla (32 fehér és 32 fekete) és 16-16 sakkfigura.

Két tábor harcol egymás ellen, a legteljesebb jogi megállapodás szerint: egyet világos lép elsőre, aztán sötét következik, s ez így megy a parti végéig.
Mármost csak az a kérdés, hogy a szabályok szerint a figurák milyen jogosítványt kaptak, s hogy milyen KRESZ szerint mászkálhatnak az A-tól H-ig és 1-től 8-ig megjelölt pályán. Értjük, nemde?!
Ezzel rögtön a birtokába is kerültek egy nemzetközi nyelvnek, s minden sakkrovatot a világon le tudnak játszani, és nem kell kitölteni kérdőíveket ahhoz sem, hogy sakkvilágpolgárok legyenek.
Önök máris azok, és sakkcsaládunkba tartoznak, csak a jelszót kell értelmezniök: gens uma sumus, azaz egy család vagyunk.
Elég könnyen ment, nem?!
Így aztán csak annyit jegyzek meg, hogy jó társaságba kerültek, mert ezer évek alatt kalifák, hercegek, királyok, hadvezérek, művészek, mérnökök, pápák, politikusok, írók-költők játszották a királyi játékot, s megegyeztek abban, hogy a királyi játék a játékok királya.
Goethe szerint pedig az ész, az agy gimnasztikája. Nem rossz meghatározás, amihez semmit nem szabad hozzáfűzni, hiszen szellemünk, agyunk tréningezése mindennapjaink érdeke. Aztán, hogy nagyjaink Firdusztól Bölcs Alfonzig, Tolsztojtól Einsteinig még mi minden jót állítottak a sakkról a sakk kultúrkörét illetően? Erre sajnos terjedelmi okokból most nem térhetünk ki, inkább a kifogásokról ejtsünk néhány szót.
Kétségtelen, a sakkjáték viszonylatában a kellemetlenségek abból adódnak, hogy elsüllyedésünk alkalmából senkit sem okolhatunk a hibás navigációért, figyelmetlenkedéseinkért vagy az időjárás viszontagságaiért. A kártyaveszteségek megszokott számvetése – rossz leosztás, világítás, a partner együgyűsége, legvégül: hamiskártyás… - a sakkban nem alkalmazható. E felnőttes foglalkozásban mindenikünk a saját szerencséjének kovácsa. Siker-balsiker tekintetében ki-ki vérmérsékletének áldozhat; a játék hevében bizony még sztoikus filozófusok is dühöngeni képesek alkalomadtán. Voltaire ugyancsak kijött a sodrából, midőn gyóntatója mintegy büntetésből elporolta a tábla mellett, s színesen káromkodott, mivelhogy fabábtologatásra vesztegette drága idejét ahelyett, hogy megírta volna egy dráma első felvonását… (Lord) Byron vállát vonta, ha vesztett, és fricskával feltalálta az időzavart, mondván: „Life is short for chess…” S amit a szakma azóta is cáfolni igyekszik: tudjuk, milyen negatív eredménnyel. Napóleon és Lenin képtelenek lévén feladni vesztes játszmájukat, királyukat küldték padlóra kézfogás helyett. A sakk későbbi felkent bajnoka, Alexander Aljechin is egy ízben (még „kölyökkutya” korában, Grünfeld elleni vesztése után…) királyát a büfébe dobta mérgében; s ennél még rosszabb esetek is előfordultak a profik között. Blackburne, a fedhetetlen angol gentleman (Black Deathnek, Fekete Halálnak becézték őkelmét) egy 0 : 7-re álló páros mérkőzés alkalmával az egyensúlyt (állítólag) úgy próbálta helyreállítani, hogy ellenfelét, Steinitzet a csukott ablakon keresztül kidobta az utcára.
Legendák, mesék, gondolhatják; az ilyen történeteket azért találták ki és terjesztik, hogy a bulvárlapokat megvegye a nagyérdemű… de – vigyázat! – ezzel azonban elismerik, hogy bizony a sakk háttérlegendái éppoly érdekesek tudnak lenni, mint a többi sportok vagy emberi foglalatosságok (netán a politika is…), tehát – reményeim szerint – sikerülhet a sakk néminemű hasznosságát bizonyítanom még ellenoldalról is kedves olvasóimnak.
Érdekességként, csendesebb vizekre evezve, Nobel-díjasokra hívom fel figyelmüket: Einstein és Oppenheimer az atombomba előállításának idején sokszor sakkoztak egymással, és Einstein, aki legtöbbször győzött, így védekezett a hiúság mérge ellen: „”…tulajdonképpen ez a vad versenyszellem nem is tetszik nekem ebben a felettébb felsőbbrendű játékban.”
Nyerni azonban szeretett, s nemcsak a sakkban, de minden játékban. Ezt az alábbi játszmából is (nem volt nagy robbanás) – érezni fogjuk:
Einstein – Oppenheimer
(Princeton, 1940 körül)
Spanyol megnyitás
1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 b5 5. Fb3 Hf6 6. 0–0 Hxe4 7. Be1 d5 8. a4 b4 9. d3 Hc5 10. Hxe5 He7 11. Vf3 f6? 12. Vh5+ g6 13. Hxg6 hxg6 14. Vxh8 Hxb3 15. cxb3 Vd6 16. Fh6 Kd7 17. Fxf8 Fb7 18. Vg7 Be8 19. Hd2 c5 20. Bad1 a5 21. Hc4! dxc4 22. dxc4 Vxd1 23. Bxd1 Ke8 24. Fe7, sötét „kulturáltan” föladta: 1:0.
„A túlfeszített szellemi munka oldása az a hozadék, amit a sakkban szeretek. Agysejtjeim felfrissülnek, s kínzó agyrémeimtől is megszabadulok egy időre. Éppolyan jó, mint a zene vagy egy jó krimi.”
No, ha nem is volt világbajnoki futam, csak egy kávéházi kitérő, a kettős lekötés bástyával, vezérrel a Nobel-díjas kezében azért mégiscsak bizonygat valamit: a sakk törvényeiről e játék közben sem szabad elfelejtkezni, ha nyerni szeretnénk…
Első nekifutásra talán elég is a bizonygatásból, hiszen máris kiderült, hogy érdemes figyelni még sakktörvényekre is – ha nyerni szeretnénk úgy általában.
Nem ezért ülünk le játszani?
(Magyar Nemzet)